Az egyezség

Amióta az eszemet tudom, a zongora a nappali sarkában áll,
de hiába kértem, anya soha nem játszott nekem.
Azt mondták, anya híres művész, de nem hittem el. Néha addig rágtam a fülét,
hogy bizonyítsa be, amíg a zongora elé állt, hosszasan nézte a billentyűket,
majd anélkül, hogy egyetlen hangot leütött volna,
csöndesen annyit mondott, már elfelejtette, hogy kell játszani.
Azt hittem, nem szeret.
Anya ízületeit idővel görcsbe rántotta a köszvény,
én pedig megszoktam a visszautasítást. Néha, ha mégis könyörgőre fogtam,
már csak a göcsörtös kezeit mutatta fel.
Elfelejtettem reménykedni. Biztos voltam benne, hogy nem szeret.
Anya elment.
Hiába kérleltem, soha nem hallottam a játékát.
Negyven év telt el, mire megtudtam az okát, a keresztanyám mesélte el.
Mesélt betegségről, műtétről, kómáról, negyvenegy fokos lázról,
anya éjt nappallá tévő imádságáról és Istennel kötött egyezségéről.
A betegágyam mellett alkut kötött Istennel, Isten pedig elfogadta az ajánlatát.
Anya többé nem zongorázott. És én nem tudtam feloldozni a fogadalma alól.
A zongora azóta is a nappali sarkában áll. Már nem lengi körbe titok,
csak csönd árad belőle és szomorúság.