Esküvő

---

Nagyapám magának való, különös figura volt, aki elvek szerint élt. Vallotta, hogy csak annak a temetésére megy el, aki az övére is, így életében temető felé se járt. Ellenben képes volt bármikor leugrani a villamosról, ha esküvőt látott, beállt a sorba, és elég el nem ítélhető módon, amúgy magyarosan, lecsókolta a menyasszonyt, miközben a násznépből mindenki azt hitte, hogy az a pimasz alak biztos a másik családhoz tartozik. Nagyanyám elnéző mosollyal tűrte Nagyapám furcsaságait; mindig azt mondogatta, amíg gyerek nem lesz belőle, nem szól. Elég sokáig tarthatta a száját, mert lezavartak hatvan évet, jóban-rosszban együtt, miközben egymásnak kellő tiszteletet adva, szigorúan magázták egymást.

Forrás: Stock fotó

Néhány hónapja, egy vasárnapi közös családi ebéd után Nagyapám magához intett, és közölte, hogy kapok három hetet, szervezzek neki egy esküvőt. Érdeklődésemre megnyugtatott, hogy nincs semmi baja, 92 évesen konyakkal öblíti le a havannát, és röptében a legyet, szóval leszek szíves csipkedni magam, mert nem ér rá. Finoman figyelmeztettem, hogy nem vagyok kerítőnő, se esküvőszervező, ha annyira akar, intézze el maga.

Megragadta a karom, és halkan, hogy a többiek ne hallják, a fülembe sziszegte, hogy ha az időskori szenilitás jeleit látom rajta, hívjak mentőt, ellenkező esetben meglephetnénk a Nagyanyámat egy esküvővel, amire hatvan éve vár.

Értetlenségemet látva hozzátette, hogy mielőtt kivezényelték a frontra, a tábori pap összeadta őket, de a polgári ceremónia elmaradt. A hadifogságból hazatérve pedig már nem értek rá ezzel vacakolni, örült, hogy túlélték valahogy. Szóval, ha azt akarom, hogy Nagyanyám özvegyi nyugdíjat kapjon, miután magára hagyja a földi árnyékvilágban, legyek olyan jó, és intézkedjek. Az orvos három hónapot mondott, ő pedig három hetet, ennyi biztosan belefér. A kapcsolataimmal nekem ez semmiség.

Az esküvő tömör volt és velős. Óbudán, a Fő téri házasságkötő teremben zajlott két tanú jelenlétében, akik közül az egyik én voltam. Az anyakönyvvezetőnek nem kellett sokat magyarázni: látva a tömeget, két perc alatt végzett, az ifjú házasok pedig boldogan távoztak.

Nagyapa ünnepelni akart. Betessékelt minket a szomszédos Postakocsi vendéglőbe, a pincérrel kihívatta a tulajt, akivel közölte, hogy mindenből a legjobbat és a legdrágábbat akarja, a cigány pedig lesse minden kívánságát, addig húzza, amíg görcs­be nem áll a keze. Mit mondhatnék? Jól éreztük magunkat. Életemben akkor ittam először Mumm pezsgőt, és ettem flambírozott báránybordát száz éves tokaji aszú mártásban. Nagyapám pedig elemében volt. Szakadatlanul anekdotázott, elénekelt egy teljes nóta és katonadal repertoárt, mint egykor a tiszti kaszinóban – csak most nem a bajtársai vették körül.

Mire a cigány kidőlt, a Nagyapám is suttogóra fogta. Jelentőségteljesen Nagyanyához fordult, megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézve közölte, úgy érzi, mától tegezhetnék egymást. Nagyanyám csitítóan megpaskolta Nagyapa ráncos arcát, és közölte vele, hogy hatvan év után ezt már biztosan nem tudja megszokni, maradjanak a jól bevált magázásnál.

Mosolyogva még hozzátette, ha az újdonsült férje annyira akarja – ahogy eddig is –, az ágyban tegezheti. Egyébként ideje hazamenni, mert lekésik a nászéjszakát.

Egyik ámultból a másikba estem. Nagyanyám a huncut mosollyal a szemében felállt, a kabátját kérte, majd Nagyapámba karolva kilépett az étteremből, és az óbudai Fő tér kockakövein egymást támogatva hazafelé vették az irányt. Nagyapám kaján vigyorral még visszafordult az ajtóból. Felhívta a pincér figyelmét, hogy mindig az utolsó fizet, különös tekintettel az esküvőszervezőkre, és ezzel rám mutatott. Nagyot nyeltem, de végül is nem bántam, hogy így alakult. Visszaültem az asztalhoz, kitöltöttem a maradék pezsgőt, intettem a prímásnak, aki nyögve felemelte a hangszerét, és játszani kezdett. Szinte sírt a hegedű – és vele együtt én is.