Moszkva tér
Fortepan/Fortepan
Abban az időben, amikor még csak trapézszárú és indigó festésű farmert lehetett kapni a boltokban, amely egész napos viselet után olyan kékre színezte a lábat, mintha a Goldberger gyár kékfestő üzemében fürdőzött volna az ember, a diákok az apjuk fehér ingét és zakóját húzták, szimatszatyrot kötöttek az oldalukra, és az alföld harmatos füvét legelésző marhák bőréből hasított papucsban jártak. Azokban az időkben csalamádés hamburgert árultak a Moszkva téren, ami a nagyapáink emlékezetében még bányagödör, majd Széll Kálmán tér volt.
Lábunkat a semmibe lógatva, az alagút tetején ültünk. Kezemben a hőn szeretett lány kezét fogva, színt kellett vallanom. A csikorgó villamosok zajától kísérve, búzavirág szemébe néztem, mely oly kék volt, mint búzavirág. Vagy mint az ibolya, vagy a kökörcsin, de végül is mindegy. Kék.
– Valamit be kell vallanom – mondtam nekibátorodva, mellkasomból kiszakadt egy sóhaj, vészjóslóan végig söpört a tér felett, felriasztva a csipegető galambokat, melyek felrebbentek, tettek egy kört a környező házak felett, majd újra leszálltak a tér betonjára. Szívem választottja kérdőn tekintett rám, úgy éreztem a vesémig lát. Összeszorítottam a szemhéjam, hogy vizslató tekintete ne érje el célját, de elkéstem, gondolatai az agyam legmélyebb bugyrait kutatták, kifürkésztek minden titkot, melyet temetni igyekeztem a szerelmem és az anyám elől.
– Csak nem? – csattant fel dühösen, hangjából ezer hárpia és démon rikoltása hallatszott, ezzel kirántotta oly becses kacsóját a kezemből. – Te Depeche Mode-os vagy! – mondta és kiköpött. Nyála, az az édes nyál átszállt a korlát felett, hosszan, ívesen, és az alattunk elhaladó villamos áramszedőjén landolt, ahol sercegve gőzzé vált.
– Félre érted a helyzetet – mondtam, de hangom hamisan csengett, mint a falusi templom harangja villámcsapás után. – Csak egyetlen számukat kedvelem, azt se nagyon.
– Hogy tehettél velem ilyet? Hogyan? – üvöltötte, ezzel felállt, felkapta a táskáját, hogy elrohanjon, mint a nyári fergeteg, de bokáját elkapva, térden állva kérleltem.
– Ne légy ilyen szigorú! – Igyekeztem olyan hangon szólni, ahogy a gazdasszony édesgeti magához a tyúkot, mielőtt béteszi a levesbe néhány fej hagyma, frissen pucolt répa és pityóka mellé. – Emlékszel? Én tanítottalak meg fütyülni és köpni. Ezt nem veheti el tőlünk senki, ez csak a miénk!
– Soha! Egy árulóval soha!
– És ha versenyeznénk?
Megtorpant, kissé visszafordult. Úgy éreztem megtört a jég, mint tavasz idején, ha jön a rianás.
– Hát jó! Nem bánom, de ha átversz, megkeserülöd – mondta vonakodva, és felém nyújtotta kicsiny, meleg kezét.
A rozsdamarta korláthoz álltunk, nagy levegőt vettünk, háromra íveset köptünk, amit felkapott a szél, és vitte-vitte, amíg a szem ellát.